Egy elhalt terhesség feldolgozásának lelki fázisai

Napra pontosan fél éve, hogy kiderült, mégsem lesz gyerekünk. Hat hónapja ilyenkor épp izgultam életem első műtétje miatt, addig még sosem altattak. Reggel, amikor a beavatkozásra készültünk, csak azt mantráztam magamnak: “Ez a nap is el fog telni, holnapra már csak emlék lesz.”

Az örömhírt is azonnal megosztottuk szűk családunkkal, közeli barátinkkal és a veszteséget is. Ezt most sem csinálnám máshogy. Óriási lelki támogatást kaptunk, ami segítette átvészelni a szörnyű napokat, és nem kell a titok terhét is vállunkon cipelni.

A környezetünkben lévő, hasonló helyzetet átélt nők egyetértettek abban, hogy a következő babavállalás kísérlete előtt érdemes pszichológus segítségét kérni a lelki megerősödéshez. Ismerős ajánlására mentem Árvai Nórához, ami a lehető legjobb döntésnek bizonyult. A veszteség feldolgozásán túl olyan technikákat is tanított, amiktől kiegyensúlyozottabbak lettek a hétköznapjaim, ezáltal én is, ami miatt Csaba is. 🙂

A műtét izgalmainak lecsengése után mérlegeltük, hogy addigi nőgyógyászunkkal szeretnénk-e folytatni továbbra is életünket. Szerintünk fontos olyan orvost keresni magunk mellé, aki a “mi nyelvünket” beszéli, és ezért döntöttünk úgy, hogy váltunk. Nem szakmai tudását és tapasztalatát kérdőjeleztük meg, de mégis a váltás mellett döntöttünk. Olyan nőgyógyászt találtunk, akiről ismerőseink rengeteg jót meséltek, és személyesen is nagyon szimpatikus mindkettőnknek. Sok – nálunk jóval bonyolultabb – helyzetet megoldott már, és támogatóan segítette pácienseit.

Ugyan tudjuk, halljuk, hogy az elhalt terhesség, vetélés nagyon gyakori, és sokszor tényleg csak “természetes szelekció”, ennek ellenére úgy gondoltam, ez a pár hónap szünet alkalmas arra, hogy jobban kivizsgáltassam magam. Szintén ajánlásra elmentem endokrinológushoz is, aki követi hormonjaimat, és ha szükséges, ad életmód tanácsokat, vagy ajánl kezelést.

Igyekszünk megélni, átélni a pillanatokat, jókat enni, inni, lehetőségeinkhez képest sokat utazni, kirándulni. Elkezdtük a házat csinosítani, és ha még nem is gyereknek “rakjuk a fészket”, de lelkesen dolgozunk rajta.
Mindemellett kapcsolatunk a történések hatására még erősebb és mélyebb lett, mint valaha. Érdekes élmény átélni valakivel életed legboldogabb napját, rá pár hétre pedig a legrosszabbat is.

Mindenki más intenzitással dolgozza fel az őt ért sérelmeket. Szerintem mi elég szépen, és  viszonylag hamar túljutottunk rajta. Nem okoltuk sem egymást, sem magunkat. Kicsit olyan érzés, mintha ez nem is velünk történt volna. Fél év után már csak akkor sírom el magam, ha valaki elmeséli hasonló élményét, vagy ha egy filmben éppen szülnek… Még nem mondom, hogy teljesen őszinte a mosolyom ilyenkor. 🙂

Ketten is család vagyunk!

Timi

Fotó: Molnár Anikó