Egy éve ilyenkor…

Napra pontosan egy éve, azaz 2018. február 7-én két csíkot mutatott a terhességi teszt. Ne aggódjatok, nem egy drámai írás következik, a dátumra is csak azért emlékszem ilyen pontosan, mert aznap volt az első munkanapom a „szokásos” tél végi betegségem után, és végtelen hosszúnak tűnt az a nap.

Azt már elmeséltük, hogy viszonylag sokat vártunk arra, hogy legyen gyerekünk, és azt is, hogy mi lett a történet vége. Azt viszont nem részleteztük, hogyan is telt az a 10 hét, amíg azt hittük, hogy…
Illetve, így hogy elérkeztünk ennek „évfordulójához” úgy hiszem, pont itt van az ideje annak, hogy hivatalosan is elengedjem a rossz emlékeket, és megfogalmazzam magamban, mégis mit fogok majd máshogy csinálni a következő két csíknál. Aki volt már hasonló helyzetben, szerintem érti miért is olyan nehezek ezek az évfordulók.

Tavaly januárban volt egy Clostilbegyt nevű gyógyszerrel stimulált ciklusom. A nőgyógyász mondta, hányadik napon milyen hormonértékeket nézessünk meg, melyek eredményére csak annyit mondott, hogy ebben a hónapban nincs peteérésem. Nem voltam boldog a hírtől, de végre közel egy év után nem számolgattam, hányadik napnál járunk, hogyan állnak a csillagok, stb.. Ez utóbbi persze csak vicc, de azért szépen rá tudtam stresszelni mindenre. Így mikor már a 36. napnál jártam, felhívtam a nőgyógyászom asszisztensét, hogy még mindig nem jött meg, és mi legyen a teendő? Kérdezte, csináltam-e tesztet? Mondtam, mivel az orvosom azt mondta, hogy nincs peteérésem meg sem fordult a fejemben. Hát akkor vegyen egyet gyorsan!
Így vettem aznap egy tesztet, ami erős pozitívat mutatott, és ezt követően még van 101 tesztet vettem, hogy biztos jól látok-e. 😀

Másnap behívott minket ultrahangra a nőgyógyászom, és már látott valamit. Azt mondta, még nem gratulál, majd később, ha lesz szívműködése… Teltek a hetek, elég sok kontrollvizsgálaton voltam, részben mert sűrűn kellett járnom, részben mert csak így tudtam megnyugodni, hogy még mindig ott van. Ezalatt a 10 hét alatt talán többet aggódtam, mint egész életemben összesen. Van macskánk, most akkor meg fog fertőzni? Ettem süteményt, ebben vajon volt nyers tojás? Nincsenek tüneteim, akkor ez most rosszat jelent? Jók lehetnek a hormonértékeim? Ihatok napi egy kávét? Mivel teszek jót, ha sokat pihenek, vagy ha élem az életemet, mint mielőtt ez kiderült? Majd mikor kiderült, hogy elhalt a terhesség egyszerre tört ki belőlem a sírás és éreztem azt, hogy annyira sejtettem, hogy ez lesz a vége. Gyakran hívtam segítségül Dr. Google barátunkat, aki sok esetben nem barát, inkább ellenség, a rémtörténetekkel és a valótlan információkkal. Így azt rögtön megfogadtam, ha valami miatt elkezdek aggódni, annak nem olvasok utána, inkább megvárom a következő orvosi konzultációt.

Igyekszem terhességtől függetlenül kevesebbet aggódni, ami nem egyszerű feladat nekem, akinek gyerekkora óta az a „szuperereje”, hogy bármilyen betegségbe pillanatok alatt bele tudja lovalni magát. A jó hír az, hogy ezekből viszonylag könnyen „ki is tudok gyógyulni”. 🙂

Megfogadtam, hogy orvost fogok váltani, melyről részletesebben ITT olvashattok.

Azt is megígértem magamnak, hogy jobban odafigyelek majd a táplálkozásomra, és a sportolást se hanyagolom el, mert hiszek az „ép testben ép lélek” mondásban.

Már a műtét napján megbeszéltük Csabával, hogy a lelkemmel is fogok foglalkozni, mert az a fajta aggodalom, amit produkáltam sajnos nem volt normális. Azt is elmondjuk rendszeresen egymásnak, magunknak, hogy nem egy gyerektől leszünk család. Ez a kettőnk kapcsolatát nem befolyásolja. Tavaly valahogy még abban a hitben voltam, hogy csak a gyerek lehet egy örök összetartó kapocs.

Megfogadom azt is, hogy egy következő terhességnél igyekszem megélni az áldott állapot pillanatait. Persze biztos, hogy lesz bennem egy kis félelem, ami szerintem nem is baj, ha azt normál keretek közé tudom szorítani.

Méri-Molnár Tímea

Fotó: Molnár Anikó