Egy “majdnem nagymama” története

Kedves Olvasók!

Én, mint „majdnem nagymama” írok, mivel ebből a nézőpontból ritkán hallunk érzésekről, gondolatokról e témában. Pedig mi anyák együtt rezdülünk a lányainkkal egész életünkön át. Velük sírunk, nevetünk, aggódunk értük akkor is, ha rég elhagyták a szülői házat.
Mondhatom, hogy férjem a „majdnem nagypapa” hasonlóan érez férfi mivolta ellenére.
Szóval leírhatatlan volt az örömünk, egészen eufórikus, amikor kiderült, hogy nagyszülők leszünk. Tíz hét alatt többször megbeszéltük, hogy korábban sosem tapasztalt érzelmek is lakoznak bennünk. Én jól ismertem a „szabályt”, hogy fél idős terhesség előtt ne vásároljunk babaruhát, ne kürtöljük világgá a hírt, ám értelem és érzelem nem találkozott. Hallottunk vetélésekről, de korántsem annyiról, mint amennyi a valóságban történik, így nem vettük komolyan.
Kétszeresen is fájdalmas volt a tragédia; egyrészt rossz volt látni Timiék összeomlását, elkeseredését, másrészt fel kellett dolgozni saját veszteségünket.
A korábban beavatottak persze várták a híreket, nehéz feladat közölni a csapást.
Most türelemmel  várjuk a csodát, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de bármi legyen is az, közösen a családdal megküzdünk vele.
Nagy felismerés: a férfiak is hasonló lelki folyamaton mennek keresztül ezalatt. Nem könnyű a „majdnem apukáknak”, és a „majdnem nagypapáknak” sem.
Én kívánok mindenkinek erőt, kitartást, egészséget és sok kisbabát!

Ági (Timi anyukája)

Szeretnénk, ha ezen az oldalon egymást erősítenénk pozitív hozzáállásunkkal. Küldd el történetedet az allapot@aldatlanallapot.hu címre és mi feltöltjük a Lelkünk menüpontba! Megteheted ezt névvel, akár fényképpel vagy anonim módon is.