Így telt a februárunk

Előző írásainkban olvashattátok, hogyan telt a tavalyi évünk vége és az idei évünk januárja. Februári történetünkkel folytatjuk beszámolóinkat.

Januárban nem kaptunk időpontot semmilyen vizsgálatra és gyógyszereket se kellett szednünk. Ugyan a veszteség óta még csak négy hónapja próbálkoztunk a baba kérdéssel, de már több, mint másfél év várakozás és kudarc volt mögöttünk. Így arra az elhatározásra jutottunk, hogy belevágunk az inszeminációba, hátha nagyobb sikerrel járunk.

Orvosunkkal abban maradtunk, hogy amint elkezdődik a ciklusom január végén, akkor jelentkezem nála és megbeszéljük a továbbiakat. Vártam, hogy mikor jön már meg, hogy haladhassunk a célunk felé, de úgy tűnt valamiért ismét “hosszabb hónapot” tudhatok magam mögött. Már eltelt 35 nap és még mindig semmi. Így az esélytelenek nyugalmával megcsináltam a létező legolcsóbb és leggagyibb tesztet, mondván, hogy még több negatív csíkra nem fogok költeni. Egy nagyon erős vonal látszódott rajta és egy szabad szemmel szinte láthatatlan második. Csabának nem is említettem, szegény csak feleslegesen reménykedett volna. Gondoltam ez csak száradási csík, olvastam már róla a neten, hogy ilyen előfordul, biztos megjön pár napon belül. Ám nem így lett, ezért vettem még egy tesztet. Amin szintén egy erős – és egy az előzőnél valamivel kivehetőbb második csík látszódott, de még mindig rettentő halványan. Itt már megmutattam Csabának, hogy mi a véleménye? Ő nem is látta azt a második csíkot, csak néha ha úgy esett rá a fény. Eltesztelgettem pár napig, majd mikor már picit erősödött bejelentkeztünk nőgyógyászomhoz.

Ultrahanggal kezdtünk, ahol egy “petezsáknak tűnő képletet” találtak. Rögtön el kellett kezdenem progeszteront szedni, illetve vérhígítót adni magamnak a Leiden-mutáció miatt, ezekkel csökkentve a spontán vetélés kockázatát.
Nagy volt az örömünk, viszont sokkal visszafogottabb is, mint tavaly.
A kritikus 12 hét alatt két hetente szeretett volna látni az orvosom, így februárban mégegyszer mentünk hozzá vizsgálatra, ahol már “szabályos petezsákban egy élő embrió és szikhólyag” ábrázolódott. Viszont terhességi tüneteim most sem voltak, csakúgy mint tavaly.

Hogy miket éltem meg februárban?

Féltem, hogy a történelem ismétli önmagát. Tavaly ugyanígy alakult az életünk, elengedtük a baba kérdést januárban, majd mikor nem jött meg alig akartam tesztelni, gondoltam, minek? Hiszen annyi helyen olvassa az ember, ha összejön a baba, akkor annak érezhető jelei vannak. Sok anyuka, leendő anyuka már hamarabb tudja, hogy terhes, minthogy tesztelne. Szinte napra pontosan akkor láttuk meg a két csíkot és mentem el nőgyógyászhoz, mint tavaly.

A vizsgálatok előtt tiszta ideg voltam. A rendelőben már úgy remegett a lábam, hogy nem bírtam leállítani.

Kicsit dühös is voltam magamra, hogy nem tudok önfeledten örülni és átadni magam az áldott állapotnak, de nagyon rettegtem az újabb veszteségtől.

Elzártam magam a külvilágtól, mert nem szerettem volna senkinek elmesélni még az örömhírt, de hazugságokba se akartam bonyolódni.

Csak vártam és vártam a tipikus tüneteket, de az aluszékonyságon kívül nem jött semmi.

Ugyanakkor tavalyhoz képest lelkileg sokkal erősebbnek és kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam. Ezek a félelmek bár bennem voltak, de nem uralkodtak el rajtam. Elkezdtem sorozatokat nézni, hogy eltereljék a figyelmemet az idő – lassú – múlásáról. Tudtam, hogy most sok körülmény más, mint tavaly volt, testileg és szellemileg is felkészültebbnek éreztem magam egy terhességre és majd aztán az anyaságra. Biztos voltam benne, hogy a lehető legjobb kezekben vagyunk, és orvosom meg tudott nyugtatni minden alkalommal, mikor mentünk hozzá. Izgatottan vártam az első lépcsőfokot, hogy majd túljussunk a tavalyi kritikus ponton.

Hamarosan jelentkezünk márciusi összefoglalónkkal. 🙂

Írta: Méri-Molnár Tímea
Fénykép: Vidóczy Evelin Photography