Így telt a márciusunk

Nagyon köszönjük a sok érdeklődést, biztatást és pozitív üzenetet, amit Tőletek kaptunk a februári cikkünk után. Blogunk indulásakor sokan nem értették, miért vállaltuk fel történetünket, hiszen ez intim, nem olyan amire „büszke” az ember, de én úgy gondolom pont a reakcióitok miatt, annyi erőt ad. Persze mi sem büszkén vállaljuk nehézségeinket, de mégsem bántuk meg egy percig sem, hogy beleálltunk.

Ott hagytuk abba, hogy annyit tudtunk februárban, hogy lett pár darab pozitív tesztünk és “szabályos petezsákban egy élő embrió és szikhólyag” ábrázolódott hó végére.
Szerintem mondanom sem kell, de iszonyú nehéz volt kivárni a két heteket a vizsgálatok között, nagyon lassan telt az idő. Továbbra se mondtuk el szinte senkinek még az örömhírt, ami szintén nem könnyített helyzetünkön, mert sok esetben kellett – szerintem – átlátszó kifogásokat találni pl. arra, hogy egy lagziban miért nem iszom, vagy miért ásítozom állandóan. Az egyetlen tünetem az aluszékonyság volt, de a 3. hónapban annyira elhatalmasodott rajtam, hogy én nem is értem mások hogy tudják eltitkolni munkahelyükön, ha hasonló fáradékonysággal küzdenek.

Márciusban a 10. heti vizsgálattal folytatódott történetünk . Azért volt ez kiemelten izgalmas, mert tavaly ezen a héten derült ki, hogy elhalt a magzat és omlott össze bennünk egy világ. Szerencsére aznap korán mentünk orvoshoz, így nem kellett végig stresszelnem az egész napot, csak a délelőttöt. Továbbra se volt semmi más tipikus tünetem (pl. hányinger, mellfeszülés, kívánósság, stb…), a hasam is változatlan maradt, nem nőtt egy millimétert sem.
Az ultrahangon minden rendben volt. 🙂 Láttuk a szívverését, szépen nőtt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Letudtuk az első mérföldkövet, nagyon jó érzés volt pozitív híreket kapni és túljutni a számunkra kritikus időszakon.

Két hét múlva már aktuálissá is vált a genetikai ultrahang. Kértünk összetett genetikai vérvételt is, hogy biztosak lehessünk abban, hogy minden rendben van.
Hó végén mentünk a kórházba ultrahangra. Mindig azt hittem, hogy a genetikai vizsgálatok nagyon hosszúra nyúlnak és sokáig nézegethetik a leendő szülők gyermeküket. Ehhez képest maximum tíz perc volt, de mindent rendben találtak. Az összes apró részletét megvizsgálták, amit csak tudnak egy ennyi idős magzatnál. Most hallgathattuk meg először a szívverését. Eddig azt mondogatta orvosunk, nincs meggyőződve róla, hogy az jót tesz-e a babának. Nagyon megnyugtató érzés volt.
Rá pár napra jött a telefon a vérvétel eredményéről is, ott is csupa jó hírt kaptunk. Ebben a hónapban a második mérföldkövet is letudtuk. 🙂

Azt hittem, hogy ha elérkezünk a kritikus 12. héthez, és meglesz minden vizsgálat negatív eredménye, akkor majd megnyugszom… De nem… Miért nem nő a hasam? Miért nem érzem még az anyaságot, amikor már biztosan kellene? Így kitűztem a következő mérföldkövet magamnak, ami a 20. hét, ha majd azon túl leszünk, akkor fogok fellélegezni.

Nőgyógyászunk mondta, hogy innentől elég lesz havonta járnunk hozzá. El kellett hagynom az Utrogestant szép fokozatosan, illetve a Bromocriptint is csak a 10. hétig kellett szednem. Ami továbbra is marad: vérhígító, terhesvitamin, magnézium, halolaj és napi egy progeszteron tabletta.

Ekkor már elmondtuk pár közeli hozzátartozónak, barátnak, rokonnak, hogy kisbabánk lesz, de Csaba sokkal bátrabban mert erről nyilatkozni, mint én. Én még óvatosan kezeltem az információt. Csaba viccelődött is rajtam, hogy meddig szeretném titkolni? Amíg oviba nem megy a gyerek? 🙂

Őszintén nem hiszem, hogy csak attól féltem, hogy mi lesz ha veszteség ér minket, egyszerűen csak idő kellett, hogy el tudjam hinni, hogy ez velünk megtörtént annyi idő után. És egy régi álmunk, vágyunk beteljesülni látszik.

Írta: Méri-Molnár Tímea