Kell-e a lombikról beszélnünk a gyerekkel?

A meddőség problémájának megoldása régóta foglalkoztatta az emberiséget, és nem hagyta nyugodni őket. Az első kísérletek emlősök petesejtének megtermékenyítésére 1878-ban történtek Bécsben, majd 1890-ben végzetek először sikeres embriótranszfert nyulak között. Az első sikeres IVF-ET  emberen 1973-ban sikerült Ausztráliában, de rövid ideig élő terhesség volt csupán. A világ első lombikbébi program keretében megfogant babája egy Louise Brown nevű kislány volt, aki 1978.július 25-én született Angliában. Ennyire fiatal, ennyire új még ez a dolog. Ez azért fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, éppen ennyire lehetünk tisztában a hosszútávú hatásaival is: kevéssé.

Pszichológusként, perinatális szaktanácsadóként praxisomban krónikus női betegséggel élőkkel foglalkozom, így gyakran találkozom olyan párokkal, nőkkel, akiknek az orvostudomány legújabb vívmányai segítettek szülővé, anyává válni: inszemináció, lombik program.

Számtalan ok vezethet idáig, mind egyedi történet, de valamiben mindegyik hasonlít: az asszisztált reprodukciós eljárások igénybevételéig legtöbbször hosszú, rögös út vezet, hónapok, évek ciklusfigyelésével, menetrendszerű szexuális élettel, orvostól orvosig, vizsgálatról vizsgálatig járkálással, a meddőség diagnózisának sokkjával, a feldolgozás gyászával, a párkapcsolat ebből eredő nehézségeivel, a női/férfi önértékelés, önbecsülés csökkenésével és a saját testbe vetett hit megkérdőjelezésével.

Aztán jönnek a kezelések, a stimuláció, a vizsgálatok, az injekciók, a macera, a mellékhatások, az aggodalommal teli várakozás, a nehezen múló napok, hetek, a tervezgetés, reménykedés, és jönnek a kudarcok, a három hónap múlva lehet újra próbálkozni.

És három hónap múlva újra, és újra, amíg ott nem virít a terhességi teszten az a bizonyos két csík. Akkor jön az öröm, a földöntúli boldogság, majd általában egy fokozott figyelemmel követett és aggodalommal megélt kilenc hónap. Sőt, gyakran tapasztalom a praxisomban, hogy a várandósság után a szülőség is fokozott szorongásokkal tud járni lombikgyerkőcöt nevelve.

A lombikbaba soha ki nem mondott, gyakran tudattalan címkéje „az értékes gyerek”, értve ezt a nehéz foganásra és mind a lelki, mind az anyagi vonatkozásaira egy IVF-folyamatnak (lombikbébiprogramnak). A nagyon különleges, értékes, nehezen fogant babát, gyereket extra gondoskodással (nekünk csak ő van, kapjon meg mindent), extra aggodalommal (nekünk csak ő van, nehogy valami baja essen) vehetik körbe a szülők és a tágabb család is.
Ezek merülhetnek fel a szülői oldalon.

De mi van a babával, majd az egyre cseperedő gyerekkel?

A modern pszichológia számára ma már nem is kérdés, hogy az emberi élet nem a megszületéssel, hanem a megfoganással kezdődik. Az anyaméhben eltöltött időszak minden ember életében hihetetlen nagy jelentősséggel bíró időszak, amely kihatással van a későbbi fejlődésünkre, személyiségünkre.

A magzat kompetens, már ebben az időszakban lát, hall, szagol, mozdul, érez, tapasztal, felfedez és a maga eszközeivel interaktívan kommunikál az őt körülvevő környezettel. Megfelelő körülmények között, speciális, módosult tudatállapotot igénylő módszerekkel ezek a korai tapasztalatok felidézhetők, – pl. haptonómia megtapasztalhatjuk, milyen érzés volt magzatnak lenni az anyaméhben, átélhetjük a saját születésünket, sőt, hozzáértő terapeuta segítségével akár korrektíven “újrakódohatjuk” az ebből az időszakból elraktározott emlékeinket.

Ebben az olvasatban már érthető, miért kezdtem Ádámtól-Évától: ha az élet a fogantatáskor kezdődik, akkor az asszisztált reprodukciós eljárással fogant embriók esetében ez merőben más tapasztalás, mint természetes úton fogant társaiknál. Nem jobb vagy rosszabb, félreértés ne essék. Egészen egyszerűen más.

Ezek a gyerkőcök sejt szinten érzik, tudják, hogy “velük valami más”, de fogalmuk sincs mi az, s mint ilyen, cseperedve belső bizonytalanságot, bizalmatlanságot élhetnek át. A családban a fejük felett elhangzott mondatokból -következtethetnek erre-arra, de sajnos a gyermeki fantázia gyakran félreértelmez dogokat, más irányba tereli a gondolatokat.

A lombik, labor, injekció szavak jelentését a gyerek nem ismeri, vagy más, már félelemmel asszociálódott kontextusból ismeri, ettől megijedhet, szorongást kelthet benne. Volt olyan lombik gyermek, akinek hosszú időn keresztül rémálmai voltak arról, hogy fagyasztóba zárják testvéreivel együtt- egyke volt!- , és rettegve ébredt meg éjszakánként, mindaddig, amíg nem meséltek neki a szülei a fogantatásának körülményeiről. Tették ezt tanácsaimat követve játékosan, a saját életkorának megfelelően, a kérdéseire választ adva, további kérdések feltevésére biztatva. Ha a gyermek mástól tudja meg a történetét, esetleg egy jószándékú barát, ismerős száján csúszik ki a egy mondat, a gyermek gyakran a szülőket hibáztatja: Miért nem mondtátok?

És tényleg: miért is nem? Hiszen minden gyermek életében eljön az az időszak, amikor a kedvenc meséje a saját világra jövetelének története lesz. A titkok, elhallgatások mindig mérgezőek egy családban, és a gyerek pontos kis radarjai abban a pillanatban úgyis megérzik: itt valami nem klappol.Ha pedig a szülők kistestvérre is vágynak, nagy valószínűséggel úgyis végigasszisztál majd a gyermek egy újabb lombikot, csak ezúttal már nem főszereplőként, hanem külső szemlélőként. Valamit mondani kell a felmerülő kérdéseire. “Miért van az a rengeteg hozzá-ne-nyúlj-gyógyszer a hűtőben? Mik ezek a szurik, ugye anyu nem vagy beteg? “

Egy kis kitekintés a szerzőtől: Észrevetted, hogy tabuként kezeled a lombikot? Érdemes átgondolni, hogy ha nem szívesen beszélsz a gyermekednek, vagy másoknak a lombikról, az vajon miért van. Esetleg te magad nem vagy rendben a történtekkel, szégyelled, vagy úgy gondolod, ááá, kicsi még, úgysem értené, aztán valahogy elsikkadnak a dolgok? Ha így van, érdemes felkeresened pszichológust, hogy helyére kerüljenek benned a dolgok. Ha te magad rendben vagy a lombik történeteddel, és már csak mosolyogsz a fórumos trollok “amit nem ad meg a természet azt nem kell erőltetni” hozzászólásain, sőt!, ha már nem is olvasgatod ezeket a fórumokat- akkor biztosan örömmel mesélsz a gyermekednek arról, hogyan érkezhetett ő is a szívetekbe, az életetekbe, a családotokba. A Lombikbaba vagyok című kedves kis mesekönyvet pont ezeket a beszélgetéseket, meséléseket elősegítendő írtam meg. Összebújásra, sutyorgásra, sírásra, nevetésre fel!

Árvai Nóra