Kik a szivárványbabák?

Az áldott állapot – jó esetben – sok örömmel, reménnyel és  várakozással jár. A pozitívumok mellett sokaknál felütheti a fejét az aggodalom és a félelem is, hogy vajon minden rendben lesz-e a babával az egész terhesség alatt.

Mi a helyzet azokkal, akiknél sajnos mégsem mennek rendben a dolgok? Mit élnek meg azok a nők, akiknek veszteség, bánat, fájdalom jut? És mi történik abban az esetben, ha újra várandósak lesznek nem sokkal egy ilyen veszteség után?
Ők azok, akik szivárványbabákat várnak.

Egyre elterjedtebb a szivárványbaba kifejezés, talán már több helyen is olvashattatok róla. Ők azok a kisbabák, akik egy veszteség után születnek meg. Onnan kapták a nevüket, hogy olyanok, mint a szivárvány, esős idő és vihar után születnek, reményt és boldogságot adva a szülőknek.

Bár szerintem magyarázat nélkül is egyértelmű, de tudjátok, miért ilyen különlegesek a szivárványbabák?
Nem sokkal azután ismét várandósnak lenni, hogy egy nő elvesztette kisbabáját borzasztó nehéz feladat lelkileg és érzelmileg.
Vannak anyák, akikben bűntudatot kelt, úgy élik meg, hogy túl könnyen engedték el a fájdalmukat, és az új baba az előző helyébe lép. Vagy attól tartanak a környezetük gondolja ezt róluk.
Valakik attól is tartanak, hogy a szivárványbaba megszületésének boldogsága valamilyen módon megcsúfolja azt a mérhetetlen szomorúságot, amit az előző baba elvesztése jelentett.
Sokan úgy élik meg, mintha ez az ellentétes két érzelem összeférhetetlen lenne. Pedig egy szivárványbaba megszületésének öröme nem azt jelenti, hogy az előző babát és az elvesztése miatti szomorúságot el kell felejteni, és úgy kellene tenni, mintha meg sem történt volna velünk ez a trauma.

Inkább olyasmi ez, mintha a szivárványbaba a szeretet és a remény fényét hordozná, pl. azt a szeretetet is, amit az elvesztetett baba iránt érez az anyuka. A legtöbb anya, akiknek szivárványbabája van, a megújulás és gyógyulás történeteit mesélik el az új kisbaba megszületésével. Érzelmeik a keserédes boldogságtól a határtalan örömig terjedhetnek egyidőben. Ez az érzelmi hullámvasút nehezen mesélhető el vagy beszélhető ki, hiszen kultúránkban a veszteséget általában csend veszi körül. Különösen igaz ez a terhesség alatti veszteségre, amikor valaki a várandósság alatt vagy közvetlenül a szülés után veszíti el kisbabáját.

Pedig ez sajnos az élet része. Fontosnak tartjuk, hogy tudjunk erről beszélni és ne tabuként kezeljük. Különösen azoknak az anyukáknak van szükségük környezetük támogatásra, akik hasonló traumán estek át. Szivárványanyaként egyszerre kapnak reményt az újrakezdésre, de marad a szívükben betölthetetlen űr az elvesztett kisbabájuk miatt.

Ha egy szivárványanyuka elmeséli, hogy aggódik a terhessége során és milyen félelmei vannak, akkor szerintem az a legrosszabb reakció, ha azt a választ kapja, hogy „csak pozitív dolgokra gondolj”, vagy „minden rendben lesz, nem kell aggódni”, mert így erősödik bennük az a félelem is, hogy megengedhetetlen bármi negatív dologra gondolni, tehát el kell fojtani. Szerintem érdemes meghallgatni a félelmeket és kedvesen megnyugtatni észérvekkel, hogy miért lesz most máshogy, mint annakidején. Esetleg abban is megnyugtatni, hogy teljesen normális, hogy vannak félelmei, csak ne uralkodjon el rajta.

Írta: Méri-Molnár Tímea