Mindennapi szorongásaink – Hipochondria

Sokat gondolkoztam, be merjem-e vállalni a “nagy nyilvánosság” előtt, hogy elég hipochonder alkat vagyok. Végül azért döntöttem úgy, hogy írok róla, mert szorosan összefügg azzal is, hogy nehezen jött össze a baba és azzal is, hogyan küzdöttem  a “démonjaimmal” nap, mint nap és hogyan próbálom ezt leküzdeni és Pannának majd lehetőleg nem átadni.

Első olvasatra mókásnak tűnhet. A közvetlen környezetemmel sokszor mi is humorral próbálunk erre reagálni, hogy “na már megint milyen halálos betegségből gyógyultam ki”, viszont van ennek egy ijesztőbb oldala is, ami miatt fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, illetve ha tapasztaljuk magunkon, akkor érdemes foglalkoznunk vele.

Kezdem a legelején, de igyekszem tömören összefoglalni.
10-en éves voltam, amikor elveszítettem egy közeli rokonomat, és nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Hogy Joey-t idézzem a Jóbarátokból “Miért Uram, miért csinálod ezt velünk?”

Teltek múltak az évek, de onnantól kezdve a hipochondria mindig fel-felütötte a fejét az életemben. Azon túl, hogy féltem a betegségektől, már gyerekként is voltak időszakok, amikor rettegtem attól, mi van ha nem lehet majd gyerekem?

Esküvőnk környékén döntöttünk úgy, hogy készen állunk a gyerekvállalásra, és szeretnénk családdá válni. Ahogy ez megfogalmazódott bennünk máris előjött újra a hipochondriám. Minden sikertelen hónap egyre erősített a szorongásaimon és életemben először tapasztaltam pánikrohamot is.
Egy év próbálkozás után jött össze egy összesen 8 hétig tartó várandósság. Ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy elég volt a félelmeimből. Hogyan is tudnék gond nélkül kihordani egy babát, ha ennyire nem bízom magamban, a testemben, hogy megfelelően tud működni. Úgy gondoltam, amíg azon aggódom, hogy  egészséges vagyok-e, addig nincs itt az ideje annak, hogy újra napirendi pont legyen a gyerek kérdés.

A vetélések után minden orvosnak más a véleménye arról, mikor érdemes újra próbálkozni. Valaki azt mondja, már rögtön a következő hónapban lehet, valaki pedig azt javasolja, hogy hagyjunk 3 hónapot a regenerációnak. A mi orvosunk az utóbbit javasolta, de nekünk kellett is idő feldolgozni a történeteket, és ekkor kezdtem el szembeszállni a hipochondriámmal. Ezalatt a pár hónap alatt az is kiderült, hogy inzulinrezisztenciám van, aminek lehet szorongás, depresszió, pánikroham vagy akár szapora szívverés is a tünete. Ahogy elkezdtem a lelkemmel foglalkozni és az étrendemre odafigyelni egy csapásra el is múltak a rossz gondolataim.
Nem állítom, hogy soha nem aggódom semmin, de úgy érzem, ez visszaszorult az ésszerű határok közé. A mai napig vannak jobb és rosszabb napjaim, de szerintem ezzel a legtöbben így vagyunk.

Hogyan alakul a hipochondriám mióta megvan Panna?

Féltem, hogy majd újra elhatalmasodik rajtam a szorongás, hiszen már a lányom miatt is aggódhatok. Sok helyzet új még nekünk. Nem tudjuk, hogy amiket csinál Panna, azok normálisak-e. Pl. ha megváltozik a székletének a színe, ha sokat alszik, vagy pont hogyha keveset, stb. Viszont nagyon segítőkész a gyerekorvosunk, akit bármikor felhívhatunk és még nem tiltotta le a telefonszámunkat… 🙂 Remélem, ezt értelmezhetjük úgy, hogy nem visszük túlzásba. Valamennyi aggodalom szerintem normális és kell is, de éreznünk kell, ha ez már túl sok.
Szülés óta volt pár nap, amikor szorongtam és nehezen tudtam elaludni. Ekkor elkezdtem újra figyelni az étrendemre, és elhagytam a délutáni kávézást. Az alvásidőhöz közel eső koffeinfogyasztás általában szapora szívverést okoz nálam, ami rossz közérzetet generál.

Mindent megteszek azért, hogy Panna ne legyen szorongó alkat. Élvezze az életet és ne menjen el ennyi energiája rossz gondolatokra.
Én pedig igyekszem tudatosan táplálkozni, sportolni, és kevesebbet agyalni. 🙂

Írta: Méri-Molnár Tímea
Fotó: Molnár Anikó