Történetünk röviden, avagy egy majdnem anyaság története

Három év együttélés, sok program, egy esküvő és egy nászút után 2017 elején döntöttünk úgy, hogy testileg és lelkileg is felkészültnek érezzük magunkat a családalapításra. Azt reméltük, amikor szeretnénk, hogy jöjjön a baba, akkor rögtön érkezni is fog a gólya. Teltek múltak a hetek és minden hónapban egyre rosszabbul éltük meg a sikertelenséget. Közel egy évünk ment el azzal, hogy görcsösen próbálkoztunk. Főleg én vagyok az aggodalmas és türelmetlen kettőnk közül, Csaba a higgadtabb és megfontoltabb. Ilyen az, amikor egy skorpió és egy bak horoszkópú pár él együtt. Gondolom, nem kell hozzá magyarázat, melyikőnk melyik. 🙂

Hiába fogja fel ésszel az ember, hogy nem tesz jót a stressz és el kell engedni a feszültséget, nem ment könnyen. Hisz hogyan tudnád kevésbé akarni azt a dolgot, amit a világon a legjobban szeretnél, és ha tudnál, bármit megtennél azért, hogy legyen egy egészséges gyereked.

2017 év végén orvost váltottam. Első hónapban, mikor elkezdem hozzá járni, megnézette a hormonértékeimet. Mikor visszamentem hozzá az eredményeimmel, ránézett a papírjaimra, majd – szó szerint idézve – azt mondta: “Ez lófasz és estifény. Ebben a hónapban nincs peteérése.”

A negatív hír ellenére végre nem görcsöltem a baba témára, csak élveztem az életet. Majd arra lettünk figyelmesek, hogy már egy hete késik és két csíkot mutatott a teszt. A korai ultrahang vizsgálat alátámasztotta, hogy végre tényleg áldott állapotba kerültem. Az orvosom sem hitte el, hogy a pár héttel azelőtti állapotomhoz képest, hogy jöhetett össze a baba, azt mondta még nem gratulál, majd ha minden rendben lesz, akkor pár hét múlva. Jártam hozzá rendszeresen vizsgálatokra, mindig minden rendben volt. Egy dolog aggasztott, hogy nem volt semmi tünetem, de tényleg semmi. A 8. heti vizsgálaton láttuk, hogy kialakult a szívműködése és itt már gratulált a doktor úr is. Végre megnyugodtam, ha ennyire közöttünk szeretett volna lenni, akkor itt is marad velünk. Boldogan mentem vissza a 10. heti kontrollra, először félelmek nélkül. Vizsgálat közben mereven nézte az ultrahang kijelzőjét orvosunk, majd közölte: “Úgy néz ki, mégsem jön ez a baba.” majd végtelenül elkeseredett sírásba törtem ki. Elhalt a magzat a 8. hét végén. Még aznap egyeztetnem kellett a műtétet végző orvossal, aki másnap végezte a műszeres beavatkozást.

Sajnálom, hogy ebben a nehéz helyzetben nem találtam kielégítő válaszokat az interneten. Szükségem lett volna hiteles cikkekre, pozitív hangvételű történetekre, hogy tudjam, nem vagyunk egyedül nehézségeinkkel, problémáinkkal.
Nagy lépés nekünk, hogy létrehoztuk ezt az oldalt, mindamellett, hogy jó érzés kiírni magunkból – bízva abban, hogy ezzel segíthetünk másoknak is- nehéz újra élni a veszteséget és arccal, névvel felvállalni, hogy mi történt velünk. Az ember általában leplezni és titkolni próbálja gyengeségeit, furcsa érzés ebbe beleállni. Ugyanakkor, ha senki nem beszélne róla, akkor tényleg azt hihetnénk, hogy ezzel a traumával egyedül vagyunk a Földön és ez csak velünk fordulhat elő.

Ha szeretnéd Te is megosztani történetedet, hogy ezzel erőt adj másoknak, akkor küldd el nekünk az allapot@aldatlanallapot.hu címre (névvel, képpel vagy akár anonim módon) és mi kitesszük Ti küldtétek menüpontunkba.

Timi