Veszteség utáni várandósság

Blogunkat tavaly indítottuk el egy sikertelen terhességet követően, majd kis “pihenő” és próbálkozás után sikerrel jártunk. Már csak 2-3 hét választ el minket a szülővé válástól. Szeretném megosztani veletek, hogyan telt várandósságom a tavalyi veszteség után.

Idén év elején derült ki, hogy úton van a baba hozzánk és kaptunk egy újabb esélyt az élettől. Amikor megláttuk a pozitív terhességi tesztet, sokkal óvatosabban örültünk. Természetesen boldogok voltunk, de visszafogottabban éltük meg, mint legutóbb.
Nagyon lassan telt az első 12 hét annak ellenére is, hogy – orvosi utasításra – két hetente kellett járnom ultrahangra. Mindketten úgy éltük meg, hogy a vizsgálatok közötti napok sosem akartak fogyni…
Nem jelentkezett az aluszékonyságon kívül semmilyen terhességi tünetem, úgy mint tavaly, így elég későn kezdett el  tudatosulni bennem, hogy valóban egy élet fejlődik a szívem alatt.
Lassan kezdtem el hinni abban, hogy ez a csoda tényleg velünk történik. Akaratomon kívül a környezetemnek sem engedtem, hogy lelkesedjen addig ameddig el nem jutunk minimum a 12. hétig.
Mikor a terhességem elért arra a pontra, amikor tavaly kiderült a baj nagyon feszült voltam. A vizsgálaton is végig remegett a lábam, nem bírtam leállítani. Szerencsére túljutottunk rajta és idén mosolyogva jöhettem ki a 10. heti kontrollról.
Ezt követően az első trimeszter végén mindent rendben találtak a genetikai ultrahangon és vérvételen is. A hasam még nem nőtt és továbbra sem éreztem semmi különösebb jelét annak, hogy várandós vagyok. Így “kitoltam” a bejelentési határidőt a 18. hétre. Természetesen a szűk család és barátok már tudtak róla, de nem szerettem volna addig világgá kürtölni, ameddig nem látszik valami a hasamon.

Meglepő volt a távolabbi baráti és ismeretségi kör reakciója, mert 90%-ban az örömhír hallatán rögtön az a kérdés következett, hogy “És természetesen jött össze?”. Azért írom ezt bele, mert nagyon rosszul éltem meg. Akár magától, inszeminációtól, lombiktól, vagy gyógyszerektől jön össze egy baba, ugyanakkora öröm és boldogság. Ha egy pár erről magától és önszántából mesél az teljesen rendben van, de így tapintatlanságnak éreztem. Hasonló érzelmi reakciót váltott ki belőlem, mint anno a “Mikor jön már a baba?” kérdés. Vajon kell különbséget tenni gyerek és gyerek között, a fogantatás milyensége miatt? Nem hiszem.

Várandósságomra visszatérve… 🙂 A 20. héten elkezdett – számunkra is érezhetően – mozogni a pici. Megnyugtató volt kapcsolódni vele ilyen formában nap, mint nap, és nem csak az ultrahang vizsgálatokat várni, hogy ott minden rendben legyen. A hasam is elkezdett szép lassan kerekedni, imádtam, hogy végre már látszódik valami. Viszont a mai napig is, ha jön egy kis lehűlés, akkor jóval kevesebbet mozgolódik a baba. De büszkén jelentem, hogy egyszer se mentem be emiatt kórházba, vagy védőnőhöz szívhangfigyelésre, pedig az én aggodalmas lelkemmel ez igazán nagy szó… 🙂

A 30. hétig vártunk a gyerekholmik beszerzésével részben babonából, részben pedig a nyár kellős közepén nem sok mindent láttunk őszi babáknak.

Írta: Méri-Molnár Tímea
Fotó: Molnár Anikó